Drágakövek fénye, tüze, ragyogása

A drágakövek fénye (külső brillancia) fényvisszaverődésüktől függ. A kő felületéről (tábláról, fazettákról) visszaverődő fény (tükröződés).  Erőssége függ a tükröző felület simaságától (a csiszolás és polírozás fokozza a fényhatást), az anyag törésmutatójától, a fényelnyeléstől stb.

Megkülönböztetünk többek között gyémántfényt (gyémánt, cirkon, rutil), fémes fényt (pirit, hematit), üvegfényt (kvarc, topáz), gyantafényt (borostyán), selyemfényt (rostos ásványokra, pl. krokidolitra jellemző), gyöngyházfényt (egyes ásványok hasadási lapján, a gyöngy­kagylóhéj belsejében, vagy a gyöngy felépítésében résztvevő aragonit lemezek felületén diszperzió és interferencia jelenségek hatására lágy szivárványszínek keletkeznek).

A belső brillancia: a kő fénytörésének és az ún. teljes visszaverődésnek köszönhető.

                A drágakövek tüze (szóróbrillancia) a kő ama képessége, hogy a ráeső ill. beléhatoló fényt felbontja alkotóira, és többféle színben juttatja el a szemünkbe. A színszórásra (diszperzióra) visszavezethető fényhatás. A drágakő a fehér fénysugarat a színkép alkotórészeire bontja föl. A fehér fény színeire bomlása, vagyis a diszperzió (színszóródás) annak a következménye, hogy az átlátszó anyagok törésmutatója a különböző hullámhosszúságú hullámokra más és más, a hullámhossz csökkenésével a törésmutató fokozott mértékben (nem lineárisan) nő. Emiatt az ibolya színű fény sokkal nagyobb mértékben szóródik szét, mint a vörös.

                A ragyogás (brillancia) a csiszolt, lapokkal ellátott (fazettált) drágaköveknél fellépő tükröződési és fénytörési jelenségek összefoglaló megnevezése.