Ékszersuli

Ezüst ékszerek az ókorban V.

2015.09.21 09:26

A római társadalomban a nemesfémek használata széles körben elterjedt a hódításaik és fosztogatásaik során megszerzett hadizsákmányokkal...

 

A római köztársaság

A római társadalomban a nemesfémek használata széles körben elterjedt a hódításaik és fosztogatásaik során megszerzett hadizsákmányokkal. A hagyományosan gondolkodók körében azonban ellenszenvet váltott ki, hiszen a Krisztus előtt első században még elítélték a fényűzést. Először Dél-Itália és Szicília görög városait rabolták ki, aztán magát Görögországot fosztották ki. A római nép a hellenisztikus ezüsttárgyak sokféleségének tudatára ébredt, mert nagy mennyiségben látták ezeket a tárgyakat vinni olyan diadalmeneteken, amelyekkel a Rómába visszatérő győztes vezéreket ünnepelték. Ezeken a meneteken ezüstpénzeket, ivószarvakat és kupákat vittek a látvány kedvéért. Mindezek mellett bemutattak arany evőeszközöket, illetve az ékkövekkel díszített áldozati serleget is, amely tömör aranyból készült, és kb. negyed tonnát nyomott. Valószínűleg megszerezték az udvari ötvösöket is fogolyként.

Krisztus előtt 161-re megszületett a fényűzést szabályozó törvény, amely előírta a római lakomákon használható ezüstkészleteket. A határ 100 római font súlyú ezüst, amely megközelítőleg 33 kilogrammot jelentett.

A Római Köztársaság utolsó századában érdeklődés mutatkozott a régi ezüstkészletek iránt. Krisztus előtt 133-ban Pergamon utolsó királya Rómára hagyta ingóságait. Úgy mondják, hogy a végrendelet sok ezüstöt hozott be a római piacra, és hogy bátorította a korábbi darabok iránti érdeklődést.

Viszonylag kevés ezüst maradt fenn azonban a Krisztus után első századból. Egy ezüstkészlet talán Tivoliból származik, és talán a polgárháborúk zavargásai idején ásták el. A készlet tartalma: egy pár öntött és fémnyomott serleg, kacsafejes nyelű merőkanál, kis, húzott csőrös kancsó, húzott csupor, domborított szélű tányér, kagyló formájú tál, három tál és három serleg, tíz elliptikus merítőjű kanál és hét kerek merítőjű, hegyes végű kanál. Az egész valamivel többet nyom tíz római fontnál.

 

A római császárkor

Nápoly térségében néhány ezüsttárgy annak köszönhetően maradt fenn, hogy a Vezúv Krisztus után 79-ben kitört és hamuval meg lávával öntötte el a közeli városokat. Így Pompejinél egy ezüsttel tele ládát találtak. A közeli Boscorealében, egy tanya ciszternájában 109 darabból álló ezüstkészletet és ezer darab aranypénzt találtak. A serlegeket különlegesen díszítették, és diadalmeneteket, áldozatbemutatásokat ábrázoltak. Ezen kívül csendélet, állatmotívumok és növények is megjelentek egy-egy nemesfémtárgyon. Valamennyi kettős falú technikával készült, és legtöbbjüket részben aranyozták. Néhány tálnak az emblémája is üreges. Ezek a tárgyak jól illusztrálják a klasszicizálást, ami jellemző a császárkori Róma díszítőművészetére.




Néhány tucat római ezüstkincset ismernek birodalomszerte, ami a harmadik, negyedik és ötödik század zavaros viszonyait tükrözi. Bár a kincsek többsége szerény értéket képviselt a fényűzési törvény miatt, mégis emlékeztetőül szolgálnak, hogy mennyire vonzó volt a Római Birodalom azok számára, akik a határokon túl éltek.

Az ezüsttárgyak csoportját 1984-be leletmentő ásatás során találták meg Vienne-ban. Előkerültek tányérok, tálak, egy tükör, egy borstartó és egy kanál, továbbá kanalak, egy villa, egy fog/fültisztító és egy kis bögre.


 

A tárgyak jól mutatják a 3. század ezüstművesei által alkalmazott összes különböző technikát: a kalapálást, a domborítást, az öntést, a fémnyomást, az aranyozást és a niellót. A díszítő repertoár jellegzetes: tengeri szörnyek, lakomák, gazdálkodás, vadászat. Érdekes azonban, hogy nyoma sincs a kincsek között ivókupának. Az történhetett, hogy az ezüsttel és az üveggel akarták a hegyikristályból vagy a réteges kalcedonból, azaz a valóban nagy értékű, fényűző anyagokból készült edényeket másolni.

 

A késői római birodalom

Nagyon kevés aranyedény maradt ránk ebből a korszakból, ezzel szemben igen sok ezüsttárgyat ismernek. Ez annak a következménye, hogy az ezüst viszonylag nehezen kezelhető, míg az arany szükséghelyzetben azonnal átváltható, pénzzé tehető. Ugyanez a megfontolás az egyházi ezüstre is vonatkozik. A pogány templomokat Nagy Konstantin megfosztotta javaiktól, a kereszténység lett a hivatalos vallás a birodalomban. Gyakorlatilag sok arany- és ezüstneműt beolvasztottak és újra megformáztak. Az ismert egyházi nemesfémkincsek nem tartalmaznak aranyedényeket. Talán olyan közösségekben helyezték el őket, amelyeknek saját aranyedényük nem volt, vagy talán azok vitték el ezeket, akik a többi elrejtették.

Az aranyedények, ékszerek és pénzérmék úgy jelennek meg, mint a császár bőkezűségének jelei, és ez az ezüstedények estében fennáll. A késői római ezüst egyik legjellegzetesebb formája a képes tál.

 

A peremszegély erősen díszített. Ezek a tálak általában a látványt szolgálták, mint a használhatóságot. A Seuso-kincs 14 nagyszerű ezüstedényből és egy hatalmas üstből áll, amelyben ezeket elhelyezték. A kincs a legnagyszerűbb ismert késői római ezüstöket foglalja magában. A gyűjteménynek még a legegyszerűbb darabjai is nagyszerű tárgyak. A Seuso-kincs legmegkapóbb darabjai a tálak. A legtöbb felvilágosítással a képes tálnak az a rész szolgál, amelyik a Seuso nevet viseli a versmértékes feliratban: „Éljenek túl téged ezek a kis edények, ó, Seuso, sok korszakon át, hogy a leszármazottaidnak hasznuk legyen belőlük, és így váljanak ezek a megbecsülés forrásaivá.” A szöveg jól kifejezi az ókori dísztálak legfőbb célját: adjon méltóságot a családnak, vagy az intézménynek, és ugyanakkor legyen pénzzé tehető vagyontárgy szükség esetén.

 

Forrás: Sotheby’s Enciklopédia – Az ezüst, szerk.: Charles Truman, Park Könyvkiadó, Budapest, 1999.